Az ember mint állat

Amikor 1945. május 9-én véget ért a II. világháború, s felszabadultak az emberek, sokan hitték, hogy az öldöklés évei alatt elkövetett szörnyűségek soha többé nem ismétlődhetnek meg. Tévedtek. Folytatódtak a helyi háborúk, törzsi villongások, kegyetlenségek. A világ némán tűrt, enyhe, majd fokozódó közönnyel vette tudomásul, mi történt a koreai háborúban, a kongói vérengzések során. Voltak, akik a kambodzsai népirtást, a hutuk és a tuszik egymás lemészárlására indított harcát is kézlegyintéssel intézték el, mondván: ezek primitív népek, nem lehet tőlük mást várni. Európa is csak akkor döbbent meg igazán, amikor a délszláv háborúban szembesült a Srebrenicában történtekkel, a tömegsírokban lelt, megkínzott holttestekkel. Akadtak, akik még ezt is elintézték egy "Balkán" kifejezéssel. Arra azonban, ami most Irakban történt, már senki semmilyen indokot nem mondhat. Nincs magyarázat rá, hogy a világ talán két legfejlettebb demokráciájának számító ország, az USA és Anglia állampolgárai közül hogyan juthat el bárki is odáig, hogy kínozza és megalázza - nem is akárhogyan - a katonatársai által foglyul ejtetteket. Milyen szemlélet uralkodhat abban a két hadseregben, amelynek katonái ilyesmikre vetemednek? Normális ésszel felfoghatatlan: miért leli örömét egy ember abban, ha pórázra veszi a másikat, fejénél fogva végigvonszolja a folyosón, ha meztelen gúlába rakja a foglyokat? S mindezt miért fényképezi le, veszi videóra? Öreg napjaira akar eldicsekedni unokáinak, hogy a nagypapapa vagy a nagymama mire volt képes fiatalon? Erre lesz majd büszke? Arra, hogy vele igazolható a sajnálatos mondás: az ember a legnagyobb állat?