A Science online változatában (Science Express) közzétett írásukban a kutatók a másik nagy elmélet mellett teszik le voksukat: szerintük a 250 millió évvel ezelőtt bekövetkezett tömeges fajpusztulást a vulkanizmus okozhatta. A gyakori vulkánkitörések következményeként ugyanis a légkörben jelentősen nőtt az üvegházhatású gázok koncentrációja, ami komoly felmelegedéshez vezetett.

A tömeges kihalás a perm és a triász időszak határán következett be. Ebben az időszakban az egyes földrészek még nem különültek el egymástól, hanem egy egységes szuperkontinest alkottak, a Pangeát. A földtörténet során ez volt a legnagyobb kihalási esemény, mivel a tengeri élőlények 90%-a, a szárazföldi állat- és növényfajoknak pedig majdnem háromnegyede tűnt el véglegesen a Föld színéről. Peter Ward paleontológus szerint a geokémiai bizonyítékok arra utalnak, hogy a tengeri és a szárazföldi kihalások nagyjából egy időben zajlottak le. Ennek oka mindkét esetben az lehetett, hogy a hőmérséklet növekedésével párhuzamosan csökkent az oxigén koncentrációja.

A dél-afrikai Karoo-medencében található, perm végi gerinces fosszíliákat már jó ideje intenzíven tanulmányozzák a kutatók. A dél-afrikai rétegekből származó kövületek adatait összehasonlították azokkal a fosszíliákkal, amelyeket Kínában tártak fel, és amelyeket a korábbi kutatások szintén a perm végi tömeges tengeri kihalásokhoz kapcsolnak. A két fosszíliacsoport Ward szerint rendkívüli hasonlóságot mutat. A kutatók hét év alatt 126 kétéltű- és hüllőkoponyát gyűjtöttek össze ezekből a rétegekből, és a leletek alapján két nagyobb kihalási mintázatot lehetett felfedezni. Az egyikből a fajok fokozatos eltűnése olvasható ki a perm és a triász határát megelőző 10 millió éves időszakban. A másik mintázatban a két földtörténeti időszak határán a kihalási ráta meredek emelkedése figyelhető meg, ami aztán még további öt millió évig növekszik.

A kutatók a dél-afrikai maradványok esetében semmi nyomát nem találták annak, hogy a nagy kihalási eseményért egy aszteroida lenne a felelős, pedig kifejezetten ilyen jelek után kutattak. Azt állítják, hogy ha volt is ilyen becsapódás abban az időszakban, csak kisebb mértékben járult hozzá a kihalásokhoz. A dél-afrikai fosszíliák azt a hipotézist támasztják alá, mely szerint a kihalások fő oka az életfeltételek hosszú távú, fokozatos leromlása volt, és nem egy hirtelen bekövetkező változás - mint amilyet egy kozmikus katasztrófa okozna. Ward szerint a kutatás eredményei bepillantást engednek abba is, hogy milyen következményei lehetnek az éghajlat hosszú távú felmelegedésének.

Nem becsapódás, melegedés

A kutatók szerint megfelelő mennyiségű bizonyíték áll rendelkezésünkre arról, hogy a Föld éghajlata a permben egy hosszabb periódus alatt jóval melegebb volt a szokásosnál. A melegedés oka a fokozódó vulkáni tevékenység volt, amely a mai Szibériai területén okozott hatalmas bazalláv-kiömléseket. Ahogy a vulkanizmus hatására egyre melegedett a bolygó, a tenger alatt felhalmozódott nagy mennyiségű metángáz a légkörbe jutva jelentősen növelhette az üvegházhatást. Valószínű, hogy a fajok kihalása fokozatosan zajlott, a melegedéssel párhuzamosan, míg végül az életkörülmények romlása elért egy kritikus küszöböt, amit az élőlények túlnyomó többsége nem volt képes túlélni. "Úgy tűnik, hogy a légköri oxigén szintje is nagymértékben csökkent ebben az időszakban" - állítja Ward. "Ha ez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy a magasabban fekvő területek lakhatatlanná váltak az élőlények számára. Az oxigén normális légköri szintje most 21% körül van, a rendelkezésre álló adatok szerint viszont ebben az időszakban 16%-ra csökkent. A hőmérséklet folyamatosan növekedett, majd elért egy kritikus értéket, amikor az élőlények döntő többsége kihalt. A hőmérséklet emelkedése és az oxigénszint csökkenése kétszeres megpróbáltatás volt a fajok számára."